Nyugodt, csendes estéket szeretnénk, illetve azt, hogy a bulituristák ne zavarjanak minket. Ez jellegzetesen az a műfaj, amikor az eredményesség számít, és nem az, hogy megmutassuk, milyen karakán legények vagyunk.

A probléma

már a 19. században is létezett. Gondolom, mindenkinek megvan, hogy „de a kocsma bezzeg hangos… a legények kurjongatnak, szinte reng belé az ablak”. A helyzet nem változott, és ahhoz képest, hogy általános iskolai tananyag, elég kevés embernek jön át az üzenet – szóval a magyartanítás hatékonyságán lenne mit csiszolni. A legtöbb esetben nem a felháborodott pampogás, hanem az „Isten áldja meg kendteket” típusú kommunikáció jön be.

Sose téveszd szem elől a célt. Nem azért szólsz, hogy megmutasd, ki az úr a háznál, hanem azért, hogy nyugodt estéd legyen. Úgyhogy

tedd félre az egódat,

és ne törjön le, ha elsőre nem megy át az üzenet. Nyugodtan ballagj oda másodszor is, ha kell. Értem én, hogy No pasaran, meg minden, de inkább maradj higgadt, tárgyszerű, kedves. Ha ez hosszabb távon se hozza meg a kívánt eredményt, akkor vesd be az előző posztban ismertetett megoldásokat. 

Ki szóljon?

Lehetőleg az, akit zavar a zaj. Ne várjunk arra, hogy egy lakótársunk oldja meg helyettünk a problémát. Akár egy negyven kilós nő is odamehet, mert nem az a kérdés, ki megy oda, hanem az, hogy hogyan. Csak egy példa. Egy péntek délután arra értem haza, hogy két emelettel lejjebb nyolc megtermett észak-német buliturista vigad a gangon. Nem ígérkezett könnyű esetnek, mert már elég magas volt a maligánfok, de nyár lévén semmi kedvem se volt csukott ablaknál tölteni a hétvégét, úgyhogy leballagtam.  Köszöntem, és megszólítottam őket:

– Kérem, uraim…

– Mi van? – röffent fel az egyik hegyomlásban a pia, és megindult felém. Felszívtam magam, mert láttam, hogy kemény menet lesz, de ekkor a haverja félretolta.

– Állj. Azt mondta, uraim. – Azzal hozzám fordult. – Miben segíthetek?

Innen sínem volt a dolog. Elmondtam, hogy ez nem hostel, sok lakó él a házban, kértem, legyenek csendesek, mert pihenni szeretnénk, és ha bulizni akarnak, ott vannak a kocsmák, válasszanak maguknak kedvükre valót.

Egész hétvégén lábujjhegyen közlekedtek. Az emberek többsége meglepően készséges, amikor emberi hangon szólnak hozzá.

Hogyan kezdjük?

Első lépésként mindig kérdezzük meg, ki a csoport vezetője. Egy embert mindig könnyebb kezelni, mint ha egy csoporttal állunk szemben. Innentől az ő felelőssége lesz, hogyan viselkednek a társai, és a többiek is hallgatni fognak rá. Ez egy olyan dolog, amire viszonylag későn jöttem rá, de lényegesen könnyebbé teszi a párbeszédet.

Mikor szóljunk?

Az első pillanatban, mielőtt még felszívnánk magunkat. Akár bulituristákkal, akár a szállásadókkal/kocsmárosokkal van gond, a legkisebb problémát is azonnal jelezzük. Ne várjuk meg, hogy elmérgesedjen a helyzet, inkább előzzük meg a konfliktust. Fölösleges a négy fal közt gubbasztva hergelni magunkat. A „tudod mit Farkas, B+ a fűnyíródat!” típusú kommunikáció nem lesz eredményes. A Bulinegyedben pont azért feszülnek egymásnak az indulatok, mert

nincs folyamatos kommunikáció a lakók és a vállalkozók, illetve a lakók és az önkormányzat között.

Merjük jelezni a problémánkat, és kérjünk. A kérés jóval hatékonyabb, mint ha követelőzünk. Az agresszió agressziót szül, a kérés és a kölcsönös tiszteletadás viszont elvezet a megoldáshoz. Persze nem olyan látványos, mint az árokásás, de sokkal célravezetőbb. Ha valamit, azt megtanulhattuk az elmúlt, közel három évtizedben, hogy az árokásással csak egyre mélyebbre kerülünk a gödörben.

(A következő posztban innen folytatjuk.)